Blogolvasóknak jó hír, hogy az Újév meghozta számunkra az internetet (jipí), így nem kell többé szűkszavú helyzetjelentéseket írnunk.
A rossz hír, hogy eddig nem sok alkalmunk volt mindezt kihasználni, mivel Dani az egész januárt a Tengerentúlon töltötte, én meg hol itt vagyok, hol ott. Lassan kitűzhetem célul, hogy megdöntsem Zsombor rekordját a "Ki ült több repülőn egy év alatt" kategóriában (a megdöntendő rekord 38!). Lássuk csak: augusztus 21 óta 4-szer voltam Budapesten, egyszer Zürichben, márciusban megyünk Londonba és holnap megint megyek haza pár hétre. Ez már 15 repülő fél év alatt. Brrrrr. Szeretek repülni, de azért ez egy kicsit sok.
Amiről ebben a postban szeretnénk megemlékezni, az a rendhagyó zürich-i kiruccanás, melynek célja Andrisék (Mr Vőfély) meglátogatása mellett a síruhám felavatása volt.
Zürich-hez közel több lehetőség is kínálkozik a lejtők szerelmeseinek, mi a Flumserberg nevű hegyet választottuk. És első nap mindjárt egy olyan helyen kezdhettem tanulni, ahol a piros pálya a legalacsonyabb fokozat. De pánikra semmi ok, elvégre egy kezdő úgyis esik-kel, ahogy mondani szokták. Az én esetmeben ez utóbbival azonban komoly gondok akadtak. Számomra nem volt triviális, hogyan kell talpra állni úgy, hogy minden próbálkozás alkalmával kimegy alólam a talaj, illetve léc. És mindezt egy 45 fokos lejtőn. Úgyhogy több alkalommal is a lebukfencezést választottam. Eredmény: 2 óra után "Haza akarok menni!" állapot, majd egy nyugtató tea után irány a hegy másik oldala, ahol vannak kék pályák is.
Hogy valami sikerélményről is beszámoljak, Andrisék szerint őstehetség vagyok kanyarodásban. Az tény, hogy mikor kikászálódtam a felvonóból és először felcsatoltam a lécet, egy ösztönösen bevett bal- majd jobbkanyar mentett meg az első komolyabb lejtőtől, amin aztán így is, úgy is túl kellett esnem. Szó szerint.
A kék pályákhoz való átevickélésről itt bővebben nem tennék említést, lényeg hogy ott tanított meg Judit rendesen hóekében kanyarodni. Kár, hogy addigra már hulla voltam, úgyhogy ezt a tudást már csak másnap tudtam kamatoztatni.
A második napon Czinkán Zsolték is velünk tartottak a hegyen. Most már volt annyi eszünk, hogy egyből Tannenbodenbe mentünk, ahol 4 személyes ülőkék vittek fel egy hosszabb, lankás lejtő tetejére. Mondanom sem kell, elsőre nem sikerült rendesen kiszállni lécekkel a lábamon, de a későbbiekben volt alkalmam megtanulni. Ugyanis ez volt az én pályám. Kb 10-szer jöttem le rajta aznap. Volt, hogy esés nélkül. A vagánykodástól azonban visszatartott pár gag-be illő jelenet: helyből elesés, heves karmozdulatokkal kísért megállás, keresztbe álló lécekkel háton lefele száguldás és egy-két remekbeszabott ütközés. Judit mester tanításai azonban ennek ellenére beérni látszottak. Kezdtem ráérezni a dolog ízére. Nagy hóeke, testsúly, bal, jobb.
Amivel egy kezdő síelőnek még számolnia kell, az a rettentes izomláz, és a sajgó csontok. Mindezek mellett úgy álltam a harmadik - a fáma szerint kritikus - naphoz, hogy "Csak ezt éljem túl!". A dolgot nehezítette, hogy hétfői nap lévén nem volt autós fuvarunk (Andris és Judit dolgoztak). A vonatozás lécekkel és board-dal nem a kényelem csúcsa, ráadásul még ülőhelyünk sem volt. És a vonatjegy megvétele sem ment teljesen simán, de megoldottuk. 2 óra utazgatás után végre kipróbálhattam a snowboard-ot.
Az benne a "jó", hogy sem menni, sem esés után felállni nem lehet vele, úgyhogy legtöbbször csak Daniba csimpaszkodtam. Egy óra próbálgatás után tehát visszavettem a léceket és irány a jól bevált pálya. 5-6 lecsúszás után visszanyertem a korábbi formám és végre nekivághattunk a hosszú és fáradalmas hazaútnak. Dani utólag csak úgy jellemezte: "Ez tényleg férfimunka volt."
A probláma ott kezdődött, hogy a felszerelést (léc, board, bakancsok) nem ennél a pályánál béreltük. Ahhoz, hogy eljussunk a megfelelő helyre, át kellett menni a hegy másik oldalára. Felmentünk tehát a hegy tetejére, hogy majd onnan egy hosszú piros lejtőn leereszkedünk. Odafönn a kilátás már megérte a túrát. Sajnos nem volt nálunk fényképezőgép, hogy megörökítsük :(
A pirosnak feltűntetett pálya csak átlagban lehetett piros, mert volt egy hosszú teljesen egyenes szakasza, viszont cserébe egy szinte függőleges lejtővel kezdődött. Ezt a szakaszt látva inamba szállt a bátorságom, és egy fél óra "tanácskozás" után úgy döntöttünk, hogy Dani leviszi a léceimet snowboarddal én meg lejutok, ahogy tudok. Ez kezdetben gyaloglást jelentett hóba fúrt bakanccsal, majd miután ez sem tartott vissza a csúszástól, maradt a teljes testtel hegynek dőlés és leszánkózás. Huhh. Már csak 2 órányi síelés és pár száz méter szintkülönbség választott el a bolttól. De innentől ez már gyerekjáték volt: az első napon végigküzdött pályán most egész simán leevickéltem, leszámítva az utolsó, teljesen eljegesedett szakaszt. Itt kb 10 cm/s sebességgel "szántottam" lefele, és mikor már úgy éreztem, a maradék erőm is elhagy, megérkeztünk.
Úgy 5 óra lehetett, mikor elidultunk vissza a kék pályához, mivel innen vitt le a felvonó a vonathoz. Tehát még fél óra gyaloglás következett hegynek fel, szerencsére már felszerelés nélkül. Ott éppen elcsíptük az utolsó kabinok egyikét, ami levitt az állomásig, ahol fél óra fagyoskodás után megérkezett a vonat. Judit zseniális szervezésének köszönhetően, 2 átszállással, átfagyva bár, de törve nem, 8 előtt 5 perccel megérkeztünk a zürich-i Google irodába, ahol utolsóként még nekünk is jutott a vacsorából. Aztán Andris idegenvezetésével megtekintettük az épületet. A pletykák igazak, tényleg egy nagy játszótér. Szuperjó!
Ezúton is köszönjük Juditnak és Andrisnak a vendéglátást, az elképesztően finom fondüt (souvenirnek a reptéren mi is vettünk fondühöz való sajtkeveréket), meg az oktatást. Az alábbi képeket a repülőn hazafele készítettem. Felhőből kibukkanó hegyek a távolban, majd közelről.
