Strandidő

Mióta ideköltöztünk mindig be akartam menni a tengerbe. Végülis tengerparton lakunk, igazán vétek nem élni a lehetőségekkel. Ma nem tudtam már tovább ellenállni a kísértésnek, és a habokba vetettem magam!

Esik a hó!

Egy ideje elég hideg van, mégis meglepődtünk hogy hétvégén leesett a hó. Bea most volt misén és azt mondja, kicsik és nagyok egyaránt élvezik.

Én addig kiklopfoltam a húst, Bea belecsavart "rashert" (nyers sonkát?) és sajtot, leöntötte maradék zsírral és fokhagymás tejföllel és most nyálcsorgató illatok jönnek a sütőből.

Ilyen körülmények között csak ételekről tudok írni. Múltkor sütöttünk valamit. A gofri ugyanaz, mint a "waffle"?

Nagyon ritkán eszem lekvárt és mindig sokkal finomabbnak találom mint amire emlékeztem. Nem tudom hogy így fejlődik-e a lekvárkészítés tudománya, vagy csak rosszindulatú az emlékezetem. Mindenesetre a következő lekvárnak nagyon iparkodnia kell hogy túltegyen a baracklekváron, amit erre kentünk.

Szóval ezt a sütőt Bea szülei hozták amikor október végén meglátogattak. A legjobbkor jöttek, mert pont egy gofrisütő hiányzott, és Beát is ápolni kellett mert frissen műtötték. A műtét jól ment, reméljük használt is, mindenesetre Bea tegnap már cigánykerekezett. Nem túlzok — capoeira edzésre mentünk. Nem tudom, hogy a hó miatt-e, de végülis ketten voltunk az edzésen. De elég buzgók lehettünk mert most egymás izomlázára licitálunk.

Ezen a képen pedig Bea sétál a szüleivel a csatorna partján.

Erről nincs kép, úgyhogy majdnem elfelejtettem, de Bea szeptember végén talált munkát. Vagy inkább a munka találta őt, mert egy fejvadász belebotlott az életrajzába, elküldte interjúzni és felvették.

Újra boldog aktuárius és korábban kel, mint én!



A Friends First biztosítóhoz szerződött egy 6 hónapos projektre és valahogy ő helyezkedik el a főaktuáriusok és az informatikusok között. A munka is izgalmas és a munkatársai is aranyosak.

Megyek enni!

FAQ n+1

Immáron 13 hónapja, hogy Dublinba helyeztük a főhadiszállást. Már-már őslakosnak monhatnók magunkat. Hogy a szokásos havi bejegyzésünk meglegyen, gondoltam válaszolok a sokatok által feltett: "Hogyan töltöttem-töltöm az időmet unatkozó háziasszonyként?" kérdésre.

Az elmúlt évet 4 részre bontanám:

1. Ősz - Költözés és egyéb viszontagságok

Izgalmas dolog egy ismeretlen városba jönni és megpróbálni boldogulni. Találni egy jó kis lakást - ez elsőre sikerült, megtanulni kiismerni magad a környéken - a legjobb boltot egy hónapja fedeztem fel, valamint elintézni egy jó adag elintéznivalót, hogy a bürökraták is örüljenek.

Nekünk az internet beszerelése bizonyult a legnehezebb feladatnak. Így amikor nem Budapesten voltam, naponta mentem a Google-be netezni, és ha már ott voltam, ebédelni meg csocsózni :)

A kiköltözésünk híre gyorsan terjedt, és sokan eljöttek meglátogatni bennünket. Peti barátomék Hollandiából egy konferenciára érkeztek. Velük voltunk Newgrange-ben, majd Anyuék következtek, akikkel elutaztunk nyugatra, a Burren vidékére, ahol először életemben a híres-nevezetes Moher szikláknál láttam meg az óceánt.

Dani gimis barátja, Zsombor Jonathan Coulton koncertje miatt tévedt erre, és ha már itt volt, elvittük egy kis buszos körútra a Wicklow hegységbe. Kedves "albérlőmmel", Greggel pedig a Guinness sörfőzdét és a Croke Park stadiont látogattuk meg. Valamint szemtanúi voltunk egy igazi "try"-nak rögbi meccsen.

Utolsónak Anyósom és Sógornőmék látogattak ki, akikkel a várost jártuk a hideg decemberben.

2. Tél - Dani Amerikában

A december nagy részét Budapesten töltöttem. Ez volt a 3. utam haza. Egy-egy ilyen látogatás azzal jár, hogy bár próbálok a lehető legtöbb családtaggal, baráttal találkozni, mégis mindig az a vége, hogy senkivel sem sikerül elég időt tölteni :(

Januárban Danit a munka New York-ba, majd San Francisco-ba szólította, ahova komoly fejtörés után úgy döntöttem, hogy nem kísérem el, hanem helyette 2 hétig Dublinban gubbasztok egyedül és pontot teszek a szakdolim végére. És ez így is történt.

A tél további része az orvosokról szólt. Ismét Budapesten.

3. Tavasz - Tanulni, tanulni, tanulni

A tavaszt egy londoni kiruccanással kezdtük és egy dél-írországi kirándulással zártuk. Közben próbáltam az államvizsgára készülni, végeredményben sikertelenül :(

Hogy miért szállt inamba a bátorságom azt nehéz ép ésszel megmagyarázni. Mindig is ilyen voltam - túlzottan félek a kudarcoktól. Nem mondom, hogy az alatt a két hónap alatt, amim volt rá, nem néztem végig pár matematikához aligha köthető sorozatot (sajnos nem a Gyilkos számok a kedvencem :)) és a vadiúj zongorám sem mozdította előbbre a dolgokat, de még így is sokat tanultam. Csak azt hiszem azt felejtettem el, hogyan kell megjegyezni, amit elolvastam...

4. Nyár - Hogyan tovább?

Az "eredeti terv" kudarcba fulladt, se diploma, se baba :( Első lendülettel tehát feltöltöttem az önéletrajzomat pár állásközvetítő cég oldalára, hátha.

Nyaralni természetesen Magyarországra mentünk, majd voltak ismét látogatóink, Áronék és Madirék. Az augusztus végi bicajtúrát ki kellett hagyjuk, mert a bal térdem beadta a kulcsot - hiába, 30 fölött mit várjon az ember... :) Ekkor kezdetem el komolyabban aggódni, hogy hogyan tovább.

A szeptember ismét az orvosok jegyében telt. Most már két fronton ostromolom őket: Dublinban és Budapesten. Az nehezíti legfőképp a dolgokat, hogy nem feltétlenül van egyetértés közöttük. Most úgy néz ki, egy hónap múlva be kell feküdjek 2 napra Dublinban egy kórházba, hogy tüzetesebben is megvizsgáljanak. Az itteni doktornő sajnos nem olyan optimista, mint az otthoniak - szerinte lehet, hogy mégis lombikbébi programra lesz szükségünk.

Mindeközben az önéletrajzom jó kezekbe került és csodával határos módon munkát kaptam. Egyelőre még csak egy hónapra. Ha az első 2 hétben megállom a helyem, meghosszabbítják 3 vagy 6 hónapra.

Izgalmas heteknek nézek tehát most elébe és egyelőre nem merek tervezni. Lássuk meg előbb, mint mondanak a munkaadóim és az orvosaim. Drukkoljatok!

Rózsaszín Elefánt

Újra volt PyWeek, de későn vettük észre és irtó kevés időnk volt rá. Ezzel együtt nagyon aranyos játékot sikerült összedobnunk a "caught" ("elkapott") témára.



Ez egy hatodik helyre volt elég — persze nagyon ajánlom a győztes játékokat.

Évforduló a Wicklow hegységben

Hihetetlennek tűnik, de immár házasságunk harmadik évébe léptünk. Visszanézve igencsak eseménydús volt az elmúlt két év, belefért egy pekingi kiruccanás, egy műtét, egy szakdolgozat és egy költözés Írhonba. Ami nem fért bele, azt majd reméljük meghozza ez az év.

Idén ünneplés címszóval elmentünk bicajtúrázni a Dublintól délre fekvő Wicklow hegységbe az augusztus eleji hosszúhétvégén. (Írországban nemzeti ünnepek helyett Bank Holiday van, ami adott hónapok adott hétfőjére esik mindig, esetünkben ez pont augusztus 2 volt.) A túra szervezettségét illetően vetekszik az idei síeléssel. Gondoltuk felkészülünk a hónap végi egy hetes kempingezős körútra, és mindezt megfejeljük azzal, hogy nem foglalunk szállást - jókat olvastunk a vadkempingről - és a hátunkon cipeljük a csomagok nagy részét (a biciklis táskáink és a pókok még nem érkeztek meg). Ja és persze térképet sem vittünk, elvégre Dani telefonjában van GPS.

Minden készen állt tehát, már csak az esőt kellett megvárni, hogy felpróbálhassuk újonnan beszerzett szuper esőkabátjainkat, amik valójában színes nejlonzacskók XXXL-es méretben, világoskék és rózsazsín árnyalatban. Mosolygó járókelők kísérték utunkat, amíg elhagytuk a várost. (Renkívül jól mutathattunk, ahogy a szél alákapott a "kabátoknak" és a fejünk köré tekerte őket, mint egy vattacukrot.)

A túra tervezett és valódi útvonalát megörökítettem térképen. A piros vonal a valódi utunkat jelzi. Kevéssé éles szeműek is könnyen észrevehetik, hogy elég sok benne az értelmetlen kurfli, ami egy-egy jól megválasztott zsákutcába való betévedés lenyomata. Ami a GPS-t illeti, nos az az első nap lemerült, innentől nem igazán voltunk képben, hogy hol is vagyunk. A szállás szintén remekül sült el: első este sikerült egy talpalatnyi helyet találni az amúgy tüskés bozóttal borított vidéken, második este pedig egy kedves fickó fogadott be minket a kertjébe, miközben mi már azon tanakodtunk, hogy befekszünk egy farmon a birkák közé (kockáztatva, hogy reggel a tulaj puskával lő majd célba ránk).

A bringákkal szerencsére nem volt semmi gond. Mi viszont nem bírtunk az emelkedőkkel. A megtett durván 160 km-ből 20 km-en tuti toltuk, egy rövid szakaszon meg egyenesen a hátunkon cipeltük őket. Az történt, hogy a festői Glendalough völgyben, ahol a híres kolostorromok is vannak, egy tábla figyelmeztetett, hogy csak a kiépített utakon szabad biciklizni. Arról azonban nem szólt, hogy onnantól olyasmire már ne nagyon számítsunk. 1 km vesétrázó köveken gurulás és egy sziklákkal szegélyezett patakon való átkelés után egy kedves túrázó hívta fel a figyelmünket, hogy a továbbiakban ennél még sokkal kellemetlenebb élményben lehet részünk, ha nem fordulunk vissza.

No GPS = no fénykép. A gyönyörű tájból - a Wicklow-t Írország kertjének is nevezik, nem véletlen, hogy a sztárok, ld Bono, Daniel Day-Lewis is itt vettek maguknak birtokot - így nem sokat örökítettünk meg a közönség számára. Minket viszont kárpótolt a hát- és fenékfájásért, amit a 3 napban elszenvedtünk. Ilyenkor megfordul a fejemben, hogy tulajdonképpen miért is szivatja magát az ember, amikor mindezt kényelmesen, kocsival, rendes szállással is végig lehetett volna csinálni. De akkor nem lett volna olyan remek érzés a hazaérkezés, és most nem lenne miről mesélni :)

Bicajok

Kalandok Magyarországon

Hazautaztunk 11-én, hogy megnézzük húgomék babáját — de a baba még váratott magára. Bánatunkat a Kanada-Magyarország barátságos vízilabdameccsen szurkolásba fojtottuk (13-8 nekünk).

Másnap Budapesten találkoztunk csomó barátunkkal. Aztán később még egy csomóval. A vaku erejére csak Andris volt kíváncsi, így csak róla van riadttekintetű képünk.

Egy napot APEH-ozással is eltöltöttünk, de a saját riadt tekintetemet sem fényképeztem le. Jobbra viszont már a Szabó család fantasztikus új nyaralójában élvezem a sombrero árnyékát. Két napon át sütkéreztünk, pancsoltunk és szurkoltunk Doreknek, mígnem pénteken megszületett Szabó Luca Dorka (3420g, 52cm)!

A csöppséget szuperbiztonságos körülmények között őrizték keddig, úgyhogy lubickoltunk még egy kicsit és megnéztünk néhány balatoni látványosságot (mint kiderült irtó sok minden van és én a tavon kívül nem tudtam semmiről). Jobbra bazaltorgonák, balra lelkes turisták a bazaltorgonák tetején!


Hétfőn kicsit bele tudtunk kóstolni a babavárásba is (a csudaszép babaszobában én csavaroztam fel például a pelenkázóra a bigyókat és megpróbáltunk meginni egy hordó füstölt sört) és kedd reggel megérkezett az unokahúgom! A jobboldali kép már csütörtöki, de kb ilyen szép volt már kedden is.

Nehezen hagytuk ott Lucát és el is ment az orrunk előtt a vonat (mentünk volna a repülőtérre Szárligetről). Leültünk megvárni az egy órával későbbit és itt csöppentünk egy megmagyarázhatatlan időparadoxonba. Arra határozottan emlékszünk, hogy volt egy kutya ami füvet evett és egy földigiliszta majdnem elgázolta Beát. De hogy mikor ment el a második vonat az orrunk előtt arról nincs emlékünk. A harmadik vonatra már sokkal éberebben vártunk — előre egyeztettük, hogy ki mikor pislog, hogy egyikünk szemei mindig nyitva legyenek. Miután a harmadik vonat is elhagyta az állomást szerencsére azt tapasztaltuk, hogy rajta ülünk.

Budapesten egy csodálatos 180°-os szivárvány alatt mentünk ki a reptérre és még kényelmesen elértük a gépet. Lehet, hogy akár eggyel több vonatot is elszalaszthattunk volna...

A Blogger újabban statisztikákat tud mutatni a blogról, így tudjuk, hogy a legtöbb olvasónk magyar (és azt is, hogy ha kortárs festészetet keresel, az első oldalon van a sárkányos pingálmányunk). Hogy ne csak olyanokat írjunk, amit ők már tudnak, álljon itt két ír hír:

• Megkaptam az SRE bőrkabátom!
• Ma megyünk átvenni a bicókat!

Dublini nyár

Ragyogó napsütéses idő van már hetek óta. Bea is végre megunta a zivataros Budapestet és visszarepült Dublinba. Pont jókor, mert pénteken rögtön egy céges barbecue muriba csöppentünk. Építettem egy gigászi hamburgert aztán búvárkodó csibéket néztünk a parkban.

Ezt végülis azért mondom csak, mert beledaraboltam a csibéket is ebbe a videólevesbe:



Ami nem madár benne, az vagy sárkánnyal vontatott kocsi vagy sárkánnyal vontatott szörf a dublini öbölben. Apály idején itt egy óriási területen eltűnik a tenger és itt sétáltunk egy nagyot miután szinte megvettünk két biciklit (valami ilyesmik). Izgalmas ezen az árterületen sétálni, mert beláthatatlan nagy és nem lehet megjósolni, hogy hol lehet száraz lábbal átkelni. Volt hogy köveken szökelltem, Bea csatlakozott a gázlómadarakhoz, sőt, egy részen a hátán csimpaszkodva sikerült szárazon átkelnem! De a legizgalmasabb az volt, ahol egy meredek szirten másztunk fel egy nagy vasdrótba kapaszkodva:

Kerry megye

Éljen május elseje! Avagy "First of May" Jonathan Coulton módra?

Eme szép tavaszi napon az itthoni punnyadásból végre nekivágtunk a vad délnek. Na nem a fent említett pikáns célzattal, hanem inkább megmozgatni fáradt tagjainkat, no meg a hangszálainkat.

A zenei karrierem azt hiszem elég jól alakul eddig idekinn. A magyar kórussal remek darabokat énekelünk (főleg XX. századi magyar kórusműveket) és úgy tűnik van is ránk kereslet. A nagykövetségen rendszeresen fellépünk és templomi felkéréseket is kapunk. Valamint idén május elsején a neves cork-i kórusfesztivál meghívott vendégei voltunk.

Cork Dél-Írország központja. Valójában egy kisváros, központiságát hangsúlyozandó, reptérrel, amit az utazási idő minimalizálása érdekében ki is használtunk. (Na meg hogy a havi 2 repülőutam meglegyen...) A saját koncertünk után még benéztünk az esti kórusversenyre is, csak hogy ne bízzuk el magunkat.

A kirándulás java azonban még ezután következett. A cél ugyanis Killarney volt, Kerry megye központja - egy még kisebb város csodás nemzeti parkkal. Mivel Corkban lekéstük a buszt (a gonosz sofőr nem fogadta el az interneten vásárolt buszjegyet Dani telefonjáról, a kinyomtatással pedig nem várt meg minket) kicsit késve értünk Killarney-ba, így aznap már nem tudtunk elmenni buszos túrára, viszont útbaesett egy biciklikölcsönző, ahol meggyőztük a tulajt, hogy csak miattunk kicsit tovább maradjon nyitva.

Ha bárki tervez kirándulást erre a vidékre, csak ajánlani tudom a bringát. Valószínű ez Írország többi vidékére is igaz. Mivel a táj csak mérsékelten dimbes-dombos (kb mint otthon) és a távolságok sem nagyok, ez tűnik ideális túraeszköznek. Killarney esetében azért nyertünk vele sokat, mert a nemzeti park durván 10 percre volt bicajjal a városközponttól, és egy délután alatt be tudtuk járni anélkül, hogy átrohantunk volna rajta.

Hogy miért ezt tartják Írország egyik legszebb vidékének, arról beszéljenek a képek. Tavak, hegyek, vízesések és mesebeli erdő váltogatják egymást. Mindehhez virágok és madárcsicsergés. Igazi idill.

Ehhez képest kissé csalódás volt másnap busszal bejárni a megye többi részét (azért persze szép volt az is). Ha lett volna több időnk, biztos körbetekerjük a Kerry Ringet is. Ha minden igaz nyár végén újra jövünk ide, ráadásul bicajtúrázni, úgyhogy ami kimaradt, még bepótolhatjuk.

A visszautunkat elhamvazta az Eyjafjallajökull (ejtsd: ejjafjatlajökutl), úgyhogy vonatoztunk. (Egy repülőút minusz - mi lesz így a rekordommal?) Ákos kollégám (vagyis volt kollégám), aki épp itt volt látogatóban még megnézte a Dingle félszigetet és a Moher sziklákat ködben.

A zenei karrieremre visszatérve a tegnap debütáltam, mint kántor. Van egy kis kápolna a belvárosban, ahol minden hónap 2. vasárnapján magyar nyelvű misét mond egy ír atya. És ír hagyományoktól eltérően (ha van is orgona egy templomban, akkor se nagyon használják) van orgonazene, hála egyik kórustársamnak. Ő vett rá, hogy kezdjek el újra gyakorolni, amihez már csak egy zongora kellett. Daninak persze több se kellett, mindjárt rendelt egyet. (Kezdem azt hinni, hogy hangszermániás. Lassan boltot nyithatunk a készleteinkből.) Nagyjából ez az utolsó tárgy, amit el tudtam helyezni ezen a 40 négyzetméteren, de rendkívül boldog vagyok, hogy 3 év után végre ismét van min játszanom. Jipí!

Ninja Tower

Negyedik helyet sikerült elcsípnünk a PyWeek játékkészítő-versenyen ugrabugri nindzsajátékunkkal:

Helyzetjelentés

Megcáfolandó korábbi kijelentésemet, ez itt egy gyors helyzetjelentés. Az elmúlt lassan két hónap eseményekben igencsak gazdag volt, emiatt nem jutott időnk a blogolásra (nem az internet hiánya miatt).

Első és legfontosabb esemény: februárban hivatalosan egészségesnek lettem nyilvánítva. Ehhez kellett egy 10 perces vizsgálat, amit egy hónapig tartott előkészíteni. Mindenesetre sikerült, így a továbbiakban nem kell hazajárnom orvosokat látogatni (és lombikprogramra sem lesz szükség - lekopogom - a családalapításhoz).

Ezt megünnepelendő (no meg mert színházjegyünk volt!), elrepültünk Londonba. A szállásról inkább nem beszélnék, meg arról sem, miért nem voltunk a Madame Tussauds-ban, de a darab elég jó volt, és a városban is van mit látni. Erre legjobb bizonyíték, hogy ötödik nap már nem tudtam járni.

A színházról kicsit bővebben: az Aerlingus katalógusából szúrtuk ki, hogy egyik kedvenc sorozatszínészünk (Damian Lewis - Life) Moliére Mizantrópjának modern változatában játssza a címszerepet. Úgy mellesleg a női főszerepben pedig Keira Knightley debütált. Az élmény azonban - sztárok ide vagy oda - olyan, mint otthon egy jó előadás. De tulajdonképp ezt is vártuk.

A képek között érdemes megnézni a kacsás videót :))), meg a "hogyan szerezzünk teniszlabdát" címűt. Jó megfigyelők ráismerhetnek a londoni Google-irodára is, ahova rendszeresen ebédelni jártunk, amíg rá nem jöttünk, hogy vacsora is van.

Itt Dublinban közben hol tavaszodik, hol meg esik a hó. Az itteni kórussal ugyan már eltemettük a telet (egy szerintem meglehetősen jól sikerült tavaszi koncert keretében), de még nem teljes a siker. Remélem a Mohácsról hozott busómaszk jobban beválik!

Síelés Darabos módra

Blogolvasóknak jó hír, hogy az Újév meghozta számunkra az internetet (jipí), így nem kell többé szűkszavú helyzetjelentéseket írnunk.

A rossz hír, hogy eddig nem sok alkalmunk volt mindezt kihasználni, mivel Dani az egész januárt a Tengerentúlon töltötte, én meg hol itt vagyok, hol ott. Lassan kitűzhetem célul, hogy megdöntsem Zsombor rekordját a "Ki ült több repülőn egy év alatt" kategóriában (a megdöntendő rekord 38!). Lássuk csak: augusztus 21 óta 4-szer voltam Budapesten, egyszer Zürichben, márciusban megyünk Londonba és holnap megint megyek haza pár hétre. Ez már 15 repülő fél év alatt. Brrrrr. Szeretek repülni, de azért ez egy kicsit sok.

Amiről ebben a postban szeretnénk megemlékezni, az a rendhagyó zürich-i kiruccanás, melynek célja Andrisék (Mr Vőfély) meglátogatása mellett a síruhám felavatása volt.

Zürich-hez közel több lehetőség is kínálkozik a lejtők szerelmeseinek, mi a Flumserberg nevű hegyet választottuk. És első nap mindjárt egy olyan helyen kezdhettem tanulni, ahol a piros pálya a legalacsonyabb fokozat. De pánikra semmi ok, elvégre egy kezdő úgyis esik-kel, ahogy mondani szokták. Az én esetmeben ez utóbbival azonban komoly gondok akadtak. Számomra nem volt triviális, hogyan kell talpra állni úgy, hogy minden próbálkozás alkalmával kimegy alólam a talaj, illetve léc. És mindezt egy 45 fokos lejtőn. Úgyhogy több alkalommal is a lebukfencezést választottam. Eredmény: 2 óra után "Haza akarok menni!" állapot, majd egy nyugtató tea után irány a hegy másik oldala, ahol vannak kék pályák is.

Hogy valami sikerélményről is beszámoljak, Andrisék szerint őstehetség vagyok kanyarodásban. Az tény, hogy mikor kikászálódtam a felvonóból és először felcsatoltam a lécet, egy ösztönösen bevett bal- majd jobbkanyar mentett meg az első komolyabb lejtőtől, amin aztán így is, úgy is túl kellett esnem. Szó szerint.

A kék pályákhoz való átevickélésről itt bővebben nem tennék említést, lényeg hogy ott tanított meg Judit rendesen hóekében kanyarodni. Kár, hogy addigra már hulla voltam, úgyhogy ezt a tudást már csak másnap tudtam kamatoztatni.

A második napon Czinkán Zsolték is velünk tartottak a hegyen. Most már volt annyi eszünk, hogy egyből Tannenbodenbe mentünk, ahol 4 személyes ülőkék vittek fel egy hosszabb, lankás lejtő tetejére. Mondanom sem kell, elsőre nem sikerült rendesen kiszállni lécekkel a lábamon, de a későbbiekben volt alkalmam megtanulni. Ugyanis ez volt az én pályám. Kb 10-szer jöttem le rajta aznap. Volt, hogy esés nélkül. A vagánykodástól azonban visszatartott pár gag-be illő jelenet: helyből elesés, heves karmozdulatokkal kísért megállás, keresztbe álló lécekkel háton lefele száguldás és egy-két remekbeszabott ütközés. Judit mester tanításai azonban ennek ellenére beérni látszottak. Kezdtem ráérezni a dolog ízére. Nagy hóeke, testsúly, bal, jobb.

Amivel egy kezdő síelőnek még számolnia kell, az a rettentes izomláz, és a sajgó csontok. Mindezek mellett úgy álltam a harmadik - a fáma szerint kritikus - naphoz, hogy "Csak ezt éljem túl!". A dolgot nehezítette, hogy hétfői nap lévén nem volt autós fuvarunk (Andris és Judit dolgoztak). A vonatozás lécekkel és board-dal nem a kényelem csúcsa, ráadásul még ülőhelyünk sem volt. És a vonatjegy megvétele sem ment teljesen simán, de megoldottuk. 2 óra utazgatás után végre kipróbálhattam a snowboard-ot.

Az benne a "jó", hogy sem menni, sem esés után felállni nem lehet vele, úgyhogy legtöbbször csak Daniba csimpaszkodtam. Egy óra próbálgatás után tehát visszavettem a léceket és irány a jól bevált pálya. 5-6 lecsúszás után visszanyertem a korábbi formám és végre nekivághattunk a hosszú és fáradalmas hazaútnak. Dani utólag csak úgy jellemezte: "Ez tényleg férfimunka volt."

A probláma ott kezdődött, hogy a felszerelést (léc, board, bakancsok) nem ennél a pályánál béreltük. Ahhoz, hogy eljussunk a megfelelő helyre, át kellett menni a hegy másik oldalára. Felmentünk tehát a hegy tetejére, hogy majd onnan egy hosszú piros lejtőn leereszkedünk. Odafönn a kilátás már megérte a túrát. Sajnos nem volt nálunk fényképezőgép, hogy megörökítsük :(

A pirosnak feltűntetett pálya csak átlagban lehetett piros, mert volt egy hosszú teljesen egyenes szakasza, viszont cserébe egy szinte függőleges lejtővel kezdődött. Ezt a szakaszt látva inamba szállt a bátorságom, és egy fél óra "tanácskozás" után úgy döntöttünk, hogy Dani leviszi a léceimet snowboarddal én meg lejutok, ahogy tudok. Ez kezdetben gyaloglást jelentett hóba fúrt bakanccsal, majd miután ez sem tartott vissza a csúszástól, maradt a teljes testtel hegynek dőlés és leszánkózás. Huhh. Már csak 2 órányi síelés és pár száz méter szintkülönbség választott el a bolttól. De innentől ez már gyerekjáték volt: az első napon végigküzdött pályán most egész simán leevickéltem, leszámítva az utolsó, teljesen eljegesedett szakaszt. Itt kb 10 cm/s sebességgel "szántottam" lefele, és mikor már úgy éreztem, a maradék erőm is elhagy, megérkeztünk.

Úgy 5 óra lehetett, mikor elidultunk vissza a kék pályához, mivel innen vitt le a felvonó a vonathoz. Tehát még fél óra gyaloglás következett hegynek fel, szerencsére már felszerelés nélkül. Ott éppen elcsíptük az utolsó kabinok egyikét, ami levitt az állomásig, ahol fél óra fagyoskodás után megérkezett a vonat. Judit zseniális szervezésének köszönhetően, 2 átszállással, átfagyva bár, de törve nem, 8 előtt 5 perccel megérkeztünk a zürich-i Google irodába, ahol utolsóként még nekünk is jutott a vacsorából. Aztán Andris idegenvezetésével megtekintettük az épületet. A pletykák igazak, tényleg egy nagy játszótér. Szuperjó!

Ezúton is köszönjük Juditnak és Andrisnak a vendéglátást, az elképesztően finom fondüt (souvenirnek a reptéren mi is vettünk fondühöz való sajtkeveréket), meg az oktatást. Az alábbi képeket a repülőn hazafele készítettem. Felhőből kibukkanó hegyek a távolban, majd közelről.

Kíván nemleges nyilatkozatot tenni? Igen!

(Ráklikkelve olvasható.)

És ezzel a nyilatkozattal lehet egyszerűsített bevallást kérni. Persze még egyszerűbb lenne, ha ehhez nem kéne egy nyilatkozatot kitölteni.

Fényképek

• Manhattanből maradt képek
• Szombaton a Yosemite parkban nyűgöztek le a fák
• Hétfőn megnéztem végre San Franciscot

Jobb képeket is megérdemelnének ezek a helyszínek, de csak a telefonnal kattogtattam. Írok mindjárt kommenteket a képekhez. Addig ne nézzétek őket! :)

Bea pedig leadta és megvédte a diplomamunkáját! Tattarattara!

Helló San Francisco!

A 15:30-as géphez 8:00-kor keltem. Kicsit elskype-oltam az időt, de 13:00-kor sikerült elhagynom a hotelt. Az volt a tervem, hogy metróval és reptéri vasúttal megyek, amit összesen egy órának jósolt a weboldal. Gondoltam még egy reggeli is belefér és bementem egy McDonald'sbe, hogy azt is kipróbáljam. Nagyon érdekes. Gyorsan befaltam mindent, lementem a metróba, kitaláltam, hogy melyik irány lesz a jó, útbaigazítottam két utastársamat és vártam egy csomót.

13:30-kor már sínen voltam. A hangosbemondóból megtudtam, hogy egy szakaszon (ami gyakorlatilag egész Brooklyn) metrópótló buszok járnak. Ha jobban meggondolom, itt kellett volna leszállnom és taxival kimenni a reptérre. Mert fél óra metró után Brooklynban voltam, ahol egy fia taxi nincs (sokkoló látvány ez Manhattan után, amikor másfél óra múlva felszáll a gép). Itt bepréselődtem egy buszba, ami fél óra múlva letett valahol. Meglehetősen aggódva követtem a tömeget és megtaláltam a nekem való metrót. Ez úgy egy fél óra alatt kivitt a reptéri vasúthoz. Itt már (fél órával felszállás előtt) kezdtem izgulni. A reptéri vasútra felszállva kiderült, hogy ez körbe megy az összes (8) terminálon és egy kifüggesztett táblázatból kiderült, hogy az én gépem a 8. terminálról megy persze. Már minden remény elhagyott.

15:29-kor máris a reptéren voltam. A gép jóindulatúan egy órás késésre volt kiírva! Gyorsan szaladtam becsekkolni, de a gép egy olyan cetlit köpött ki nekem beszállókártya helyett, hogy "galiba: kérdezzen meg egy embert". Megkérdeztem és beállított egy sorba. Ami nem mozdult.

16:00 körül sorra kerültem, kaptam beszállókártyát, futottam, szaladtam és pont akkor kezdődött a beszállás, amikor odaértem. Így utaznak a profik!

Tehát a McDonald's!

Már ahogy beléptem sokkolt a lift-zene. Alig voltak páran, és miután megkaptam a "quarter pounder with cheese"-emet észrevettem, hogy rajtam és a személyzeten kívül mindenki 60 fölött van. A meki itt ilyen nyugdíjasklub lehet? Vagy csak vasárnap délelőtt rendes ember a szombat estét heveri ki? Mindenesetre Dublinban ettem már "royale with cheese"-t, úgyhogy Tarantino büszke lehet rám.

Jó utat!

Kedves Dóri és Lipi!

Jó utat és élményekben gazdag kinntartózkodást kívánok nektek.

Azt hiszem ez a darab volt eddigi közös pályafutásunk csúcspontja.

Helló New York!

Bocs hogy ilyen rég nem írtunk! A mai napot megelőzően nem volt netünk Dublinban. Most már van, csak én nem vagyok ott. Viszont itt vagyok! New Yorkban! És vasárnap megyek San Franciscoba!

Miről maradtak le blogunk lelkes olvasói 2009-ben?

Karácsonyra kivettem életem első szabadságát, kaptam egy Nexus One-t, Beát valamennyire sikerült meglepni egy meglepetéspartival szülinapján, sokat ukuleléztünk, Szárligeten karácsonyoztunk, ahol iszonyatos finomakat ettünk és végre viszontláttam már csak Skype-ról ismert szeretteimet. Ezután sokat hegedültünk és ajándékokkal megrakva pompás sapkámban Beát kicsit megelőzve visszajöttem Dublinba, ahol a Golf-áramlatot elterelő delfin-terroristáknak köszönhetően fehér Szilveszterünk volt. Pár óra múlva pedig már az Atlanti-óceán felett néztem ahogy John Travolta eltérít egy metrót.

És milyen New York?

Mintha a filmvászonról lépett volna le! És ha már filmvászon, megnéztük az Avatart, ami annyira látványos, hogy az ember meg se tudja mondani, hogy volt-e sztorija vagy nem, mert nem arra figyelt.

Manhattanről azt hinné az ember, hogy szupermodern steril üveg és acél felhőkarcolók. De nem, karbantartottságra tiszta Budapest. Az aszfalt toldozott foldozott, a házak magasak, de sokon látszik, hogy elég régi (viszont sok nagyon ízléses), vannak elegáns éttermek, de legalább annyi késdobáló hangulatú büfé is van (ahol egyébként nem röpködnek a kések — nekem úgy tűnik, hogy itt is marha nyugisak az emberek) és minden sarkon hotdogos vagy gyrosos lakókocsi parkol.

Hétvégén még lesz egy kis időm várost nézni, de már lehet, hogy mindent kipipálhatok. Voltam a Times Square-en, a Central Parkban, a Broadwayen, a Wall Streeten és Chinatownban, csomószor hallottam az utcán, hogy "and I was like oh my gosh", ettem key lime pie-t, tater totot, popcorn rice-t, French toastot, pork slidert és vettem a Times Square-en hotdogot. A legfontosabb felfedezésem, hogy igaz, hogy egyfolytában hamburgert esznek, de ez olyan, mint azt mondani, hogy az olaszok egyfolytában tésztát esznek. Rengeteg különböző ételük van, ami valami rendes kaja (mondjuk gombapaprikás kecskesajttal és friss zöldségekkel) és köretnek kapsz hozzá egy hamburgert sültkrumplival. Akinek elég laza az állkapcsa megeheti hamburgernek, de késsel villával már teljesen ott tartunk, mintha egy főzeléket ennél fasírt feltéttel és zsömlével, csak mi nem hívjuk tökfőzelékburgernek.

A fenti kép a Google tetejéről van (véletlenül rossz liftbe szálltam és a 15. emeleten találtam magam), ez pedig a menza kilátása. Legközelebb San Franciscoból jelentkezem!